Notesz - Levelek egy baráthoz

„Egy éjszaka müncheni hotelszobámban álmatlanul forgolódtam. Kutyaugatást hallottam. Még egyetlen kutyát sem hallottam ilyen borzalmasan ugatni. Csakis fekete kutya lehetett. Ő volt a Gonosz. Harcra keltem vele. A lelkemért harcoltam. Ezen az éjszakán rettegésemben szétharaptam az ágypárnát. Ezen az éjszakán tudtam meg, hogy gyilkos vagyok. Ezért kell magamat megölnöm!” – Otto Weininger (1880–1903) szavai ezek, akinek nevét egyetlen életében megjelent kötete, a híres-hírhedt Nem és jellem, illetve a nem sokkal műve megjelenése után, alig több mint huszonhárom évesen elkövetett öngyilkossága tette ismertté. Könyvét és személyét máig kárhoztatják: tanulmányok tucatjai elemzik antifeminizmusát – vagy egyenesen „nőgyúlöletét” –, Theodor Lessing zsidó filozófus pedig többek között az ő jellemrajzából kiindulva alkotta meg a „zsidó öngyűlölet” fogalmát. Mégis, ellenfeleinél csak csodálói voltak többen, akik közül sokan egész gondolkodásukat meghatározó élményként számoltak be a művével, és azzal együtt persze a halála köré kerített, az egykori barátok által gondosan ápolt legendáriummal való találkozásról. Így vagy úgy, Weininger, a bámulatos műveltségű, számos nyelven olvasó fiatalember – Jean Améry szavaival – „szellemtörténeti mítosszá” vált, a bécsi századvég megkerülhetetlen figurájává. Egy sajátos korszellem gyermeke ő – vagy még inkább megteremtője, hiszen felsorolni is nehéz volna, hány író, művész, gondolkodó nyilatkozott róla elismeréssel. Szerteágazó hatását máig kutatják: Wittgenstein közismerten rajongott érte, de egyesek szerint Elias Canetti is róla mintázta Káprázat című regényének főhősét, ráadásul a Freud és Fliess közötti szakítás előidézőjeként a pszichoanalízis szövevényes történetének szintén egyik elfeledett, bár korántsem jelentéktelen szereplője. Egy biztos: csaknem száz éve egyetlen sora sem jelent meg magyarul. De ki volt Weininger, az ember? – teszi fel a kérdést Artur Gerber, e kötet eredeti közreadója, Weininger egyik legbizalmasabb barátja, aki csak tizenhat évvel Weininger halála után adta ki a hagyatékban őrzött, nehezen megfejthető gyorsírással rótt, aforisztikus feljegyzéseket tartalmazó Noteszt, a hozzá írt Weininger-leveleket, és Weininger egyik neves elvbarátjának, August Strindbergnek két megkésett levelét. Reményeink szerint kötetünk – amelyet annak a Hernádi Miklósnak a fordításában közlünk, aki hat évig kutatta az életművet – segít választ találni Gerber kérdésére, és arra, miféle kínok, milyen, az életműben fordulópontot jelentő gondolatok gyötörték közvetlenül az öngyilkossága előtt Weiningert, ezt az okkal-joggal kritizált, de gyakran félreértett – jóllehet valóban nyugtalanító – filozófust.